Ha itt az oldalainkon olvasgatás közben megtetszett egy részlet és szívesen látnád a szobád falán, ne habozz szólni, mi megrajzoljuk!
Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és...
Nagy lelki örömmel hallom, hogy könyvem a családos házak kedves barátja s az iskolai oktatásnak segítőtársa lett: hogy nagyok és kicsinyek gyönyörűséggel és haszonnal olvassák. A magyar népé ezért az érdem elsősorban. Az ő lelkének kincsei e mesék. Én csupán a nép mesemondó fia vagyok.
Réges-régen, talán ennek előtte ezer esztendővel történt, hogy az oroszlán a vaddisznóval meg a farkassal nagy erős barátságot kötött, s a három jó barát együtt indult szerencsét próbálni. No hiszen, amerre csak elhaladtak, jaj volt mindenféle oktalan állatnak. Szörnyen garázdálkodott, pusztított a három jó barát. S mert maguknál erősebbre sehol sem akadtak, roppant mód elbizakodtak. Mondta is egy napon az oroszlán:
Hol volt, hol nem volt, messze keleten volt, volt egy híres, hatalmas fejedelem. Tudom, hallottátok hírét, nevét: Nimród volt a neve. Ennek előtte sok ezer esztendővel élt ez a Nimród, de híre fennmaradt. Mert Nimród volt az apja Hunornak és Magyarnak, annak a két dali szép vitéznek, akiknek maradvái a hunok és magyarok.
Volt, ahol volt, nem tudom, merre volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy öreg király, s annak egy igen-igen szép leánya. Bezzeg volt is kérője a királykisasszonynak, de mennyi! A világ minden tájékáról jöttek az öreg király udvarába dali királyfiak, mindenféle hecke-ficki hercegek, de a királykisasszonynak egy sem tetszett.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény özvegyember, s annak két szép leánykája. De aztán olyan szép volt mind a kettő, hogy királykisasszonyoknak is beillettek volna. Be bizony!
Lakott az özvegyember szomszédságában egy özvegyasszony, s ez egyszer, mikor a nagyobbik leányka, akit Cerceruskának hívtak, az udvaron játszadozott, átalszólt a kerítésen:
Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon egy sánta arasszal innét, volt egy szegény asszony, s annak egy nagy mihaszna fia. Szőtt, font a szegény asszony éjjel-nappal, keze-lába meg nem állt a nagy, erős munkában, de az a kötélrántó nagy kamasz legény bezzeg nem csinált semmit, csak heverdegélt a porban reggeltől estig, s őrölgette a port egyik kezéből a másikba.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak egy fia volt, de ennek is hol adott enni, hol nem. Adott volna szegény feje, de mikor volt mit, s mikor nem. Azt mondja egyszer a fiú az anyjának, hogy ő bizony nem sanyarog többet itthon, elmegy szerencsepróbálni.
Egy szőcsről mondok mesét, aki olyan szegény volt, mint a templom egere. De mégsem! Volt neki egy tűje, egy rossz ollója, egy fogatlan felesége, aztán annyi gyermeke, mint a rosta lika, még eggyel több. Mikor ettek, mikor nem, még puliszka is csak vasárnap telt, akkor is csak nagy ritkán.
Volt egyszer egy szegény ember, akinek annyi gyermeke volt, mint a rosta lika, még eggyel több. Hol volt mit egyenek, hol nem, s a szegény embert vetette fel a bú s a gond, hogy mit tudjon csinálni ezzel a sok gyerekkel. Eleget mondta nekik, menjenek szolgálatba, de egyik restebb volt a másnál, mind az apjára tátotta a száját.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren egy sánta arasszal túl, hol a bolhát rézpatkóba verték, hogy minden rincbe-ráncba meg ne botorkázzék: volt egyszer egy szolgalegény. Mikor vagy három esztendőt szolgált, hazament az apjához, s azt mondta:
Na, gyerekek, ki nem hallotta hírét Babszem Jankónak? Aki nem hallotta, idetartsa a fülét, mert ma este Babszem Jankóról mondok mesét... Volt, hol nem volt, az már bizonyos, hogy hetedhét országon túl (ha akarom, innét), volt egyszer egy szegény ember, kinek annyi gyereke volt, mint a rosta lika, még eggyel több.
Volt egyszer egy király. Ennek a királynak csak egyetlen fia volt, de a jó Isten tudja, miért, erre is megharagudott egyszer annyira, hogy elkergette a háztól: fel is út, le is út! Hiába fogta pártját a királyné, hiába sírta föl az egész falut szívéről szakadt édes magzatáért: nem volt pardon s grácia:* a kicsi király fiúnak el kellett bujdosnia.
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl volt egy király s annak három szép fia, egyik szebb s vitézebb a másnál. Sokat tűnődött, búcsálódott a király, hogy három fia közül melyikre hagyja az országát, mert nem szerette volna, hogy háromfelé darabolódjék.
Volt egyszer egy szegény ember, s annak három fia. Ennek a szegény embernek az egész gazdagsága egy bika volt, s mikor meghalt, egyebet sem hagyott három fiára.
De inkább semmit sem hagyott volna rájuk, mert a három fiút majd fölvetette a gond, hogy mármost hogy osztoznak meg a bikán.
Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl volt, volt egy szép kicsi királyfi. Ennek a kicsi királyfinak az édesanyja egyszer erősen megbetegedett, s hiába hozatták el a világon ahány híres doktor volt, egy sem tudta meggyógyítani.
Volt az udvarban egy ördöngös szüle,* s ez azt mondja egyszer az udvarbélieknek:
Hol volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy szegény asszony, s ennek három fia. Olyan szegények voltak, mint a templom egere, vízzel főztek, s bottal reá rántottak, úgy éltek egyik napról a másikra. A legények bizony megelégelték ezt a keserves életet, s rászánták a fejüket, hogy már csak valamerre kimozdulnak hazulról, mert így nem lehet, míg a világ s még két nap.
Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl volt, volt egyszer egy király, s annak három szép növendék fia. Sugár, dali legényecske volt mind a három, de az apjuk ügyet sem vetett rájuk. Egész áldott nap ott üldögélt a király a palota hetvenhetedik ablakában, s folyton-folyvást napkeletre nézett, mintha onnét várt volna valakit. Kit várt, kit nem, azt ugyan senki lélek sem tudta, csak annyit láttak az udvarbéliek, hogy a királynak az egyik szeme folyvást sír, a másik meg nevet.