Meséld
Mese nem csak gyerekeknek

Móra Ferenc (1879. Július 19.-1934. Február 8.) író, újságíró, muzeológus, a magyar irodalom általánosan elismert és népszerű írója, szerzője.

Pályáját versírással kezdte (Az aranyszőrű bárány 1902, Szegénysoron 1905). 1905-ben, Pósa Lajossal való megismerkedése után az ifjúsági irodalom felé fordította érdeklődését.

Móra Ferenc - Tamás úr maga marad Tamás úr maga maradHat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta ...
Tovább a teljes bejegyzéshez

 Dióbél királyfi

Ezekben az ínséges időkben igazság szerint örülnöm kellett volna neki, hogy olyan csupacsöpp vagyok. Hiszen kis ember kis karaj kenyérrel beéri. De én nem erre gondoltam, hanem arra, hogy a kis ecetfából is nagy ecetfa lett már, amelyik velem egyszerre született a házunk előtt, én meg még mindig nem érem föl a kilincset.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Mindennapi kenyerünk

Szegény ember dolgát boldog isten bírja. Voltunk olyan módban is, hogy a koldus is mákos rétest evett nálunk, de járt ránk olyan világ is, hogy még a koldus is nagy úr volt hozzánk képest. Mert annak minden rendes háznál terítettek, de mink bizony csak az éhkoppot nyeltük. Hosszú volt az asztal, rövid a vacsora. De még ha azt kérdeztem is, hogy hát ebédre mit eszünk, az volt rá a felelet:

- Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Öregapám

Az én szülőfalum, Malajdok, mindig nevezetes volt arról, hogy ott a tisztességes nevén kívül minden embernek van valami ragadványneve is. Azért ragadványnév, mert ez csak úgy ragad az emberre, mint a bogáncs, csakhogy persze nem lehet úgy lekefélni.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Tilinkó

Noha nagyon ágrólszakadt öreg cigány volt ez a Tilinkó, mégiscsak be kell mutatnom őt is, mert nagyon belejátszott az életembe.

Amikor leírom a nevét, most is magam előtt látom, amikor napégette, szélkicserzette arcát, borzas fejét bedugta az ajtónkon újesztendő táján:

- Addson isten, ami nincs, vedse el, ami van - ez volt a köszöntése.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Magam, az öreg

Azt már elmondtam, milyen ember volt a nagyapám. Erős, mint a vasék. Azt is elmondtam, milyen ember volt az édesapám. Okos, mint a hét bölcs mester. Hát most már azt is el kell mondanom, hogy milyen gyerek voltam én.

Nem mondhatnám, hogy valami világ eleje lettem volna. Semmi kilátásom sem volt rá, hogy engem Erős Törőcsiknek vagy Okos Törőcsiknek hívjanak. Inkább arra számíthattam, hogy az én nevem Dióbél Törőcsik lesz. Olyan kicsike voltam, mikor megszülettem, hogy a kereszt­anyám, Hadara Setét Kalára nevetve csapta össze a kezét:

Tovább a teljes bejegyzéshez

 A macskavásár

Addig nincs semmi baj, míg az ember jókedvvel győzi. Olyan aranyhíd az, amely átsegíti a nyomorúság minden szakadéka fölött. Hanem azután, mikor azt is elviszi a markoláb, könnyen beleszédül az ember a fekete semmibe.

Mire az ínséges esztendő felébe beleértünk, úgy megette a mi jókedvünket a markoláb, mint a fogyó holdat. A tehénkénket elvitte a végrehajtó adóba, a malackánkat elvitte az uraság dézsmába, az utolsó tyúkocskánkat elvitte valami jó ember emlékbe. Egyéb háziállatunk nem maradt, csak az öreg macska, a Hékám, az meg jobb lett volna, ha nem lett volna. Mert arra már igen öreg volt, hogy verebet fogjon, az egereknek pedig volt annyi eszük, hogy elkvártélyozták magukat tőlünk. Mert ahol üres a kamra, ott az egereknek is felmondanak.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Véges-végig csupa próba

Nagy esziről volt nevezetes apám, hanem azért most mégis megcsalatkozott. Nem karbun­kulusok meg aranydrágaságok voltak az elásott vasládikában, hanem Kossuth Lajos levelei, amiket Gáspár úrnak írogatott az ország dolgairól.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Három nagy úr

Telt-múlt az idő a malajdoki kastélyban, s úgy összeszoktunk mink Tamás úrral, hogy akármerre került-fordult, engem is mindig magával vezetett.

- Úgy nézem, kis szolgám - támaszkodott a vállamra -, te leszel már az én unokám ezután, öreg ember vagyok már én, közel a napáldozatom, vagy látom többet az én bécsi kis unokáimat, vagy se.

Meglátta pedig, hamarább, mint gondolta volna. Egy délután minden híradás nélkül váratlanul hazaérkezett Gáspár úr. Mégpedig nem is egyedül állított be az üveges tornácra, ahol Tamás úr a nagy karosszékben eresztgette a kövér füstmacskákat a nagy hasú tajtékpipából, hanem harmadmagával. Az egyik kezét is egy kis fiúcska fogta, meg a másikat is.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Mikor a diófákat ültettük

El is felejtettem még eddig mondani, hogy ezt a történetet én három öreg diófának az árnyékában írom. Úgy borulnak össze fölöttem, mint valami hatalmas sátor, öreg fák, öreg­ember - ülünk mink össze nagyon.

Hanem azért én mégis öregebb vagyok, mint a fák. Hiszen az egyiket ez az én ráncos, fáradt, öreg kezem ültette közülük, amelyik most olyan nehézkesen csúszik a papíron. Akkor puha, fehér kis gyerekkéz volt, könnyű, mint egy pillangó.

Úgy történt az, hogy egy este azt mondja Tamás úr, ahogy a cselédek letakarították az asztalt:

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Angyalok kertje

Sohase felejtem el azt a nyári estét, amikor Gáspár úr megmondta Matykónak, hogy búcsúzzon el tőlünk, mert a kastélyban nincs tovább helye a csintalanságai miatt.
- A városba adlak iskolába a Biczók mester keze alá, aki fűzfavesszővel szelídíti a rakoncátlan gyereket. Megmondtam neki, hogy ne sajnálja tőled a virgácsot, ha te se sajnálsz engem, és szégyent hozol a nevemre a rosszaságoddal.
Matykó elsápadt, de nem szólt egy szót se, csak összeszorította dacosan a száját.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Kossuth Lajos tiszteletére...

Ahogy itt az öreg diófák alatt írom az életem történetét, és visszanézek a kisdeákkoromra, összefolyik már előttem minden, mint hajnali kép a hosszú fasorban. Csak a Petykó alakja tündöklik elő a múltak ködéből, mint a csillag. S ahogy kiírom a nevét, mindig úgy érzem, nem is papírra kellene írnom, hanem piros rózsalevélre szivárványszínű pávatollal.
- A te szívedet, fiacskám, aranyból kalapálta az Úristen - mondta neki Biczók mester, mikor látta, hogy a kiflijét minden reggel szétosztogatja a szegény gyerekek közt.
- Hát az enyémet miből teremtette? - furakodott oda Matykó, csúfolódóan húzva félre a szája szögletét.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 Az a rossz Matykó gyerek!

Három napig volt Kossuth Lajos a kastély vendége, a negyedik reggel elvitte az üveges hintó.
- Isten veled, barátom - ölelte meg Gáspár urat -, a jövő héten találkozunk az országházban.
- Vagy a császár tömlöcében - szorította vissza a kezét Gáspár úr. - Amilyen világ most jár, sohasem tudja az ember esti lefekvéskor, mire ébred reggel.
Ötödnap reggel éppen a Cipóhalomra készültünk a diófáinkat megnézni, mikor a kastély­udvaron egy pörge bajszú, tollas süvegű úrfi ugrott le egy szép fekete paripáról. Szakadt a tajték a lóról, fehér arca, fekete atillája porlepte volt az úrfinak.
- Sólyom Miklós pozsonyi jurista deák vagyok - ütötte össze sarkantyúját -, nemzetes Malaj­doki Gáspár urat keresem.

Tovább a teljes bejegyzéshez

 TAMÁS ÚR MAGA MARAD

Hat esztendeig élt még Malajdoki Gáspár a hazaszabadulás után, és halálos holtáig nem tudta meg, hogy két fia közül az halt meg, akit jobban szeretett. Meg nem mondta neki senki, magától meg nem vehette észre. Ki volt adva a parancsolat, hogy Matykót most már mindenki Petykónak szólítsa, s nemcsak a neve változott meg, hanem ő maga is. Engedelmes lett és szelíd, szorgalmas és szolgálatra kész, mintha csak a szegény jó kis testvére lelke szállta volna meg.
Mégis volt abban valami szívszaggató, mikor az apa sokszor úgy emlegette Matykót a füle hallatára, mintha már régen rozmaringgá meg violává változott volna. Reggeltől estig rendesen a nagy karosszékben ült, és maga elé meredt világtalan szemeivel, de néha odaszólított bennünket magához:

Tovább a teljes bejegyzéshez

 MÁLÉ TÓT SZÁZ ARANYA

Ahogy hazaértem a majorba, szülémet az asztalra borulva találtam. Nem láttam az arcát, csak a meg-megránduló válláról láttam, hogy sír.
- Lelkem jó anyám, mi történt?
- Énvelem semmi se, gyerekem - emelte fel könnyes arcát -, hanem édesapádat nem tudom, mi leli.
Édesapám föltarisznyázva állt a kamrában. Deres bajusza kikenve huszárosan. Rozsdás csőszpuska a vállán. Kormos vas piszkafa szúrva a csizmaszárába.

Tovább a teljes bejegyzéshez