A nevem Titi Hajnalka, két fiú gyermek édesanyja vagyok, író, költő s az anyaság szerelmese.
A gyermekeim nevelése ihletett arra, hogy meséket, gyerekverseket írjak.
A mesék csodás világát, már gyermekként megismertem, sokat tanultam belőlük. Megtanultam reménykedni, általuk hinni, hogy a jó igenis létezik és előbb utóbb győzedelmeskedik.
Hát nem...
A nevem Titi Hajnalka, két fiú gyermek édesanyja vagyok, író, költő s az anyaság szerelmese.
A gyermekeim nevelése ihletett arra, hogy meséket, gyerekverseket írjak.
A mesék csodás világát, már gyermekként megismertem, sokat tanultam belőlük. Megtanultam reménykedni, általuk hinni, hogy a jó igenis létezik és előbb utóbb győzedelmeskedik.
Hát nem épp erre van szükség az életünkben is?
Szeretem a gyerekeket. Amikor rájuk nézek, a csodát látom bennük, az élet csodáját: tele vannak szeretettel, kíváncsisággal. Még a legpajkosabb gyermek is nyitott a jóra, nekünk csak utat kell mutassunk neki. Tegyük ezt nevelés által, tegyük ezt mesék és versek ismertetése által.
A legenda szerint valamikor nagyon régen Földanyának született egy gyönyörűséges lánya. Emberi szem nem látott még szebbet, isteni szem nem ismert gyönyörűségesebbet, anyai szív nem szeretett még jobban gyermeket, mint ahogyan Földanya szerette őt. Olyan nevet akart adni lányának, ami még soha meg nem fogalmazódott emberi és isteni gondolatban, így nevezte őt el Nateának. Natea szíve tele volt szeretettel, békességgel, jó szándékkal, így gyönyörűsége mellett, a jóság megtestesítője lett. Földanya a tizennyolcadik születésnapjára, neki ajándékozta az emberi természet legszebb virágait: szeretetet, erényt és megbocsájtást.
- Öntözd őket mától a gyerekek örömkönnyeivel, s meglásd királynője leszel majd egy olyan világnak, amihez még soha nem volt fogható!
Óperencia vizein él
Nem egy- két martalóc,
Ámde a leghíresebb mégis:
Pietró a nagy kalóz!
Kezdetben volt Apa és Anya, aztán megszületett Lili.
Lili csodaszép kislány volt, ő lett Anyu és Apu szeme fénye, a „Kis család királyság” angyalhajú aprósága, akire még Napocska is szeretettel mosolygott és elragadtatással simogatta arcocskáját a Szél. Nem is volt nála boldogabb, az egész földkerekségen!
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy gyönyörű szép királyság, ahol egy jószívű király uralkodott szeretett feleségével. Szerette nagyon a nép, a gonoszságnak még híre sem volt ezen a vidéken, boldogan éltek az emberek, s végezte mindenki a maga dolgát. De nem volt teljesen boldog a királyi pár, hiszen hosszú éveken át, hiába várakoztak, nem jött a gyermek áldás. A királynő fáradhatatlanul imádkozott, mígnem egy nap maga Tündérkirálynő jelent meg előtte, s azt mondta:
– Ne szomorkodj tovább királynő, megáldalak téged! Gyermeked születik, aki örökli majd a te szépségedet, a király jóságát, s nevetésétől még a gonosz szívek is meglágyulnak.
Egyszer volt, hol nem volt, az Ér folyón innen és Jankafalván is túl, volt egyszer egy csodaszép falu, aminek a neve Bihardiószeg. Nagyon boldog emberek éltek itt, hol jólétben, hol szegénységben, de mindig igaznak maradva, és nagyon büszkék voltak településükre, hiszen itt termelték a messze földön is híres aszúborokat. Még magának a kínai császárnak is készítettek megrendelésre az 1870-es években. Nem mindenki ismerhette e csodát, az emberek nagy része csak azt tudta, hogy itt terem a legfinomabb bor, az egész földkerekségen, holott ami igazán finommá tette, maga a csodaszőlő, amit a helyiek egyszerűen csak Bakatornak hívtak. A legöregebbek pedig, hűen őrizték a titkot és vártak, hogy egy napon tovább adhassák az arra érdemeseknek.
Túl a messze Óceánon,
Varázsligetből volt három.
Amott pedig egy házikó,
Benne élt két házi manó.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy CIRKUSZ, csak így nagy betűkkel, mert nagyon nagy cirkusz volt ám! Már csak azért is , mert nagy állatok éltek benne: oroszlánok, medvék, zsiráfok, elefántok, és ara papagályok. Valamennyien a CIRKUSZBA születtek, ezért soha nem is gondoltak arra, hogy máshol boldogabban élhetnének.
Fanni messze a város zajától élt szüleivel, a természet édes ölelésében. Itt minden gyönyörű volt és nyugodt. Csak az otthonából hiányzott a nyugalom, amikor este apu, anyuval veszekedett. Éppen ezért rettegett az estéktől. Szünidő volt, így rengeteg szabad ideje akadt, amit legszívesebben olvasással töltött, a tó melletti öreg olajfa lombja alatt. Mivel otthon nem sok örömöt talált, szívesen időzött a képzelet világában, ahol mindig minden jól végződött. Valamennyire ez enyhített a szomorúságán. Mióta apu megsérült a háborúban, nem ura önmagának, nem szeret senkit, hiszen tehetetlennek érzi magát. Pedig anyu annyira szereti őt, mindent megpróbál, hogy széppé tegye a napjaikat, ezekben az amúgy is nehéz időkben. Szerencsére ő és anyu nem sokat láttak a háborúból , csak el kellett néha szállásoljanak pár katonát. Azonban apunak a frontra kellett mennie, és ott megtörtént a baj...
Margarétás mese réten,
Messze erdő közepében,
Élt egy huncut kicsi róka,
Hallgasd most a mesét róla.
Béka Berci egy reggelen,
Felébredt nagyon éhesen.
S mivel a legyet szereti,
El is indult legyet lesni.
Valamikor az őskorban,
Élt két furi Ős család;
Akik még ős állatokból
Sütöttek ős vacsorát.
Messze földön valahol, egy hó lepte erdőségben,
Élt együtt négy igaz barát boldogságban, szeretetben.
Barátságuknak a híre, messze földre is eljutott,
S bizony irigyelték őket, szelíd állatok és vadok.
Egyszer volt, hol nem volt, messze északon Fehérmackóföldön, nem messze Mikulás birodalmától, élt egy bájos kis mackó, akit mindenki csak Hógolyónak nevezett, mert éppen olyan fehér és kerek volt, akár egy frissen gyúrt hógolyó.
Mondanom sem kell, nem volt nála kedvesebb és szeretetreméltóbb macigyerek egész Fehérmackóföldön! Hógolyó nagyon szerette a meséket, fura mód azt képzelte, hogy ha rácsücsül a mesekönyvekre, ő maga is belekerül a mesékbe és átélheti azokat. Ámde hiába ült a mesekönyvekre, nem történt semmi... Maci mama meg- megmosolyogta kis mackóját, szerette volna ha aprósága vágya beteljesül, de a mesekönyvekből nem bújnak csak úgy elő a mesék, olvasni kell belőlük! Ezért aztán, mivel máshogy nem lehetett segíteni, olvasott is neki minden este egy szép mesét. A betűkön át lépegetni, csak út a mesék világába, az igazi élmény a képzeletben kezdődik. Amikor Hópehely elképzelte a történetet, csodás érzés volt! Valószínűleg ezt hívták, az olvasás örömének!
Napsütésben úszik Mackófalva,
Vidám is így minden maci napja.
Mosolygósan simogat a szél,
De jó, hogy még jó messze a tél!
Egyszer volt, hol nem volt, ott ahol a legcsillogóbb hópelyhek hullottak a világon, volt egyszer egy aprócska manó, akit Kétbalkezes Csalampérnak hívtak. Nemhiába nevezték így, ugyanis míg más manó csodálatos játékokat tudott alkotni, így segítve a Mikulás munkáját, addig az ő ujjai között, bárhogy is igyekezett csak hulltak szerte szét a játékdarabok. Hej, nagy bánata volt ez szegénykének, hiszen áldott jó szívvel áldotta meg a sors, mindenképpen segíteni szeretett volna a Mikulásnak, de hiába telt múlt az idő, s hiába érkezett meg ebben az évben is a karácsony, meghívót most sem kapott, hogy szükség lenne rá. Szomorúan nézett ki az ablakon, messziről lehetett látni Mikulás házát, hogy megannyi manó és hótündér siet segíteni neki.
Egyszer volt, hol nem volt volt egyszer egy kislány, akit Mártának hívtak.
Márta különleges leányka volt, anyukája sokat mesélt neki arról, milyen csodálatos az a világ amelynek részese lehet. Hiszen a látó emberek, csak benne élnek a színekben, nem látják és nem értékelik azt. Ő pedig lelki szemei előtt látta a szivárvány minden egyes árnyalatát. Érintésével még az élettelen tárgyak leheletét is észlelte, hallásával akár egy apró bogár lépteit is képes volt
felfedezni. Érzékei kifinomultak, és bár nem látott mégis színes, csodálatos világban élt.
Volt egyszer, hol nem volt, valamikor az idők kezdetén, amikor még az emberek csak próbálkoztak a idő számításával, élt egyszer egy öreganyó, akit mindenki csak Évanyónak nevezett. Évanyónak négy gyönyörű gyermeke volt: a tündéri szépségű Tavasz, a víg kedélyű Nyár, az aranyhajú Ősz, valamint a hideg, ám annál mókásabb Tél. Először csak az évszakok voltak, de idővel nekik is gyerekeik születtek, mindengyiknek három. Kivéve Télt. Neki egyetlen gyermeke volt, mégpedig December.
Túl a jeges Óceánon,
Ködbe borult hóhulláson,
Hóhegyeken, hóhatáron,
Hol sok hó van télen- nyáron,
Volt egy pingvin óvoda,
Mondhatom ez nagy csoda!
A tél már nagyon rég beköszöntött: hóval borította az erdőt, mezőt. A tó is befagyott, az ágak fájdalmasan recsegtek a zord időben. Az állatok mind saját vackukban kucorogtak, alig várták, hogy végre megérkezzen a tavasz. Nyuszika is így volt ezzel, bár ő bírta a hideget, unta már a fák kérgét rágcsálni, szívesebben evett volna zamatos füvet. Behunyta a szemeit, s arra gondolt milyen finom is a zsenge tavaszi fű !
- Anyuci!- fordult anyukájához- Mindig ilyen sokáig tart a tél?
